Budapest utcáin közlekedve gyakran botlok olyan helyzetekbe, ahol az egymásba szaladt motorosok, autósok vagy kerékpárosok „emelkedett hangnemben”, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetik egymást. De beszélhetnénk itt számtalan más helyzetről és esetről is – óvodában, iskolában, munkahelyen. Talán már fel sem tűnik nekünk, hogy milyen gyakran látjuk el egymást címkékkel.

Az ún. címkézés többek között a kognitív-viselkedésterápiából is jól ismert „Kognitív torzítások” lista egyike. Címkéket ragasztunk egymásra, és ezek alapján tesszük a megfelelő skatulyába egymást: a másik „buta”, „okos”, „hülye”, „jó fej” stb., hogy csak a viszonylag szebb kifejezéseknél maradjunk. A többség pedig a skatulyázástól adekvát módon szorongani kezd, és onnantól kezdve attól fél, hogy mit fognak gondolni róla mások. Vagyis felüti a fejét a megszégyenüléstől való félelem! Ezért aztán sokszor már magunkat is felcímkézzük, nehogy a másik tegye ezt meg: „Jaj de hülye vagyok!”, „De béna vagyok!”.

De... mire is jó ez? Egyértelműen van funkciója, hiszen ha nem lenne, nem tennénk ilyet. Védekezünk. Védjük magunkat mások címkéitől úgy, hogy önmagunkat címkézzük fel. És védjük magunkat a másikkal szemben azzal is, hogy a másikat címkézem fel. Mintha egymással örökös harcban kellene állnunk, és örökös versengésben – ki a jobb, ki az ügyesebb, ki a gazdagabb, ki a dögösebb, ki a macsóbb, kinek van több gyereke, és kinek „csak” egy??? Kinek vannak nagyobb mellei, szempillái, deltásabb izmai, és kisebb orra....És ez elkezdődik már az óvodában is – kinek van szebb cipője? Kinek van menőbb autója? Netán már telefonja is... és a címkézés úgy folyik már az ovis csoportokban is, hogy az óvodapedagógusok észre sem veszik, mi zajlik.... a szülők sem... hiszen otthon is ezt tesszük. Címkézünk. "De buta vagy.... Te ügyes! Te szép! Te hálátlan!"

El tudnánk-e képzelni életünket címkék nélkül? Ha láthatatlan csápokat növesztenénk ezek érzékelésére, és ezt a társadalmilag is káros folyamatot leállítanánk, vajon szebb lenne-e nélkülük az életünk (akár pozitív, akár negatív címkékről legyen is szó)? Meggyőződésem, hogy igen. Próbáljuk csak ki egy órára... megéri! Egyszerűen jobban érezzük magunkat nélkülük!

A címkézés egy statikus állapot megörökítése. Az élet viszont egy folyamat, amely percről percre változik. Minden percben változunk, ezért helyesebb, ha csak viselkedéseket írunk le, pl.: „ó, most ezt nagyon elrontottam!” (a „de hülye vagyok” helyett); „elég bután viselkedik” (a „buta” helyett). Mi a különbség? Árnyalatnyi, de a lényeg célba talál. Érdemes átszoktatnunk magunkat erre a másfajta gondolkodásra, amelyet a kognitív viselkedésterápia is képvisel. A címkézés esetében a személyt, az Én-t pecsételjük meg, a viselkedés leírásában magát a viselkedést, miközben az Én továbbra is ’csak’ Én marad (se nem buta, se nem okos, se nem... csak Én).

Ha elképzeljük, hogy az "Én" maga a személy, a viselkedés pedig a ruha, akkor tudjuk, hogy ha a ruha szűk, vagy nem tetszik, le tudjuk cserélni, változtatni tudunk rajta: bővíteni vagy átszabni. Ugyanígy, a viselkedésen is tudunk változtatni. Ha valakinek a személyét ("Énjét") bántjuk, ezzel kapcsolatban olyan élményünk van, hogy nem tudunk rajta változtatni. Ha egy ruha szűk, attól még nem mondjuk azt, hogy a ruha viselője is „szűk”. Ha csúnyán viselkedsz, attól még nem vagy „rossz” ember. Ugyanolyan értékes és szerethető vagy ilyenkor is, de a viselkedésed ilyenkor nem szerethető, nem helyes, nem hasznos. Ezért ilyenkor ne önmagad utasítsd el, csak a helytelen viselkedést, amin viszont lehet változtatni....